Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan

Lassan érettségiző 19 évenként gyakran érzem, hogy a talajt kihúzták a lábam alól. Keresem a helyem, túl sok az út, és a GPS nem funkcionál. Ezt érezte Paul Baumer is, akit az iskola padjaiból soroztak katonává. Elvették a jövőjét, a vágyait, a reményeit. Teljesen üres volt, de mégis az apró dolgoknak is gyermeki örömmel tudott örülni. Igazán furcsa volt, hogy egy katona szavaiban és gondolataiban találok megértést a sajátjaimra, de pont ezért is nőtt ennyire közel hozzám a történet. 

A kötetet a DiBook jóvoltából olvashattam el, amit innen is köszönök nekik. Mikor lehetőségem nyílt arra, hogy könyvet válasszak és szembe jött velem ennek a regénynek a borítója, tudtam, hogy elakarom olvasni. Azelőtt láttam, hogy Oscar díjat nyert az adaptációja, úgy véltem, biztos nem lehet nagy csalódás. Ezen felül pedig a katonás regények mindig is vonzottak. De amit ettől a műtől kaptam, az minden tekintetben milliószor több, mint amit egyáltalán csak remélni mertem...

– Bajtárs, nem akartalak megölni. Ha még egyszer beugranál ide, nem tenném meg, föltéve, hogy te is okosan viselkednél. De azelőtt csak egy gondolat, egy lehetőség voltál nekem, amely az agyamban élt, és elhatározást szült: ezt a lehetőséget döftem le. Csak most látom, hogy te is olyan ember vagy, mint én. Akkor a kézigránátjaidra, a szuronyodra, a fegyvereidre gondoltam – most a feleségedet látom, az arcodat, a közelségünket. Bocsáss meg, bajtárs!

Mellbevágó, kendőzetlen és fájdalmasan őszinte. Sosem olvastam még ilyen regényt egyesszám első személyben, de pont ez adta azt a húsba vájó élményét. Mert Remarque csak az igazat tárta az olvasó elé, hiszen ő is ott volt, harcolt. 18 évesen sorozták be őt is, akárcsak Paul-t. Ugyanúgy kihúzták a talajt a lába alól felnőtt életének kezdetén. Elérték, hogy egy senkinek, egy elveszett kóbor léleknek érezzék magukat a fronton szolgáló katonák, akik mikor arra került a sor, az állattá kellett váljanak. Kiüresedtek, nem mertek álmodni, mert az fenyegeti a túlélést. Majdhogynem teljesen ösztön lényekké váltak, akiket csak olyan egyszerű dolgok tudnak örömre késztetni, mint a nagyobb mennyiségű étel, vagy a cigaretta. 

 

Viszont a regény borzalmait átitatja valami gyönyörű. Groteszk ezt mondani, tudom, de az igaz barátság, a remény, az apró csínyek okozta öröm, a bajtársiasság mind olyan érzések, mint aknamezőn egy pillangó. Gyönyörűek és még szívszorítóbbak, főleg, mikor Paul-al együtt realizáljuk, hogy ezek is mennyire mulandóak tudnak lenni. Mennyire gyorsan elveszíthetünk mindent és mindenkit. 

Egy egész délelőttön át két lepke játszadozik az árkunk előtt. Citromlepkék, sárga szárnyukon piros pontok. Ugyan mi szél hozhatta őket erre? Semmiféle növény, semmiféle virág nincs itt sehol. Megpihennek egy koponya fogain. Éppen ilyen gondtalanok a madarak is, régóta megszokták a háborút. A két front közt minden reggel pacsirták szállnak a magasba.

Nehezen találom a szavakat hogy mit is mondhatnék erről a regényről. Úgy vélem ezt olvasni kell, érezni a benne lappangó fájdalmat. Átélni azokat a borzalmakat Paul szemén keresztül, amiket neki is kellett. Nem lehet összefoglalni néhány szóba és mondatba. Nem tudok olyan bravúrosan játszani a szavakkal, mint Remarque, aki elérte, hogy egy lepke látványa is szívfacsaró tudjon lenni. 

Abban mind megtudunk egyezni, hogy korszakalkotó alkotás a Nyugaton a helyzet változatlan című regény, amely közel száz évvel később is változatlanul megnyeri az emberi szíveket. És mi sem bizonyítja jobban nagyszerűségét, hogy a film, ami belőle készült is Oscar díjat nyert. Felejthetetlen olvasmány marad ez számomra, ebben egészen biztos vagyok. De emellett inspiráló is, hiszen Paul Baumer megmutatta, hogy a remény mindenhol ott lappang, csak keresni kell. Akárcsak az élet apró örömeit, amelyek mindig megbújnak valahol, de segítenek átvészelni a legsötétebb órákat is. 

Még egyszer köszönöm a DiBook csapatának a lehetőséget. Ha pedig szeretnétek ti is elolvasni a könyvet a BOOKTIME kóddal 5% kedvezménnyel beszerezhetitek.