Egy olyan világban, ahol nincs más, csak sötétség, halál, bűz és szenvedés, vagy te olyan erős, hogy te legyél a fény, mely a reményt hordozza? Vagy a te lelked is a mocsok áldozata lesz? Édua nem akart hős lenni, főleg nem Kejánnal az oldalán. Nem merültek fel benne ezek a kérdések, mégis választ adott rájuk. Egy velejéig romlott világnak a szülötte, szabályai szerint él, de elvei egy pillanatig sem idomulnak a vártakhoz. Nem okoz örömet a gyilkolás, a csalás, a kihasználás. Ő csak egy jobb világot szeretne, amiért minden erejével harcol.
Vele szembe állnak a kvesztorok, ennek a világnak a vezetői, a nagy és rettegett démonok, akiket már a bibliából jól ismerhetünk. Eledelük a káosz, és nem akarnak mást csak halált, na meg hatalmat. Ez a két oldal feszül egymásnak Szilágyi Heléna Diabolika című regényében. Az írónő élvezhetően és rafináltan ábrázolja a szemben álló feleket, furfangosan mozgatja a szálakat, hogy majd a végén egy laza ecsetvonással összemossa az élesnek hitt határokat. Valóban léteztek ezek a határok, vagy csupán az olvasó állította fel őket?
Nehéz megfogalmazni a gondolataimat, mert azok is ugyanúgy hömpölyögnek, mint a regény cselekménye. Az első pár fejezet során aggódtam, hogy vajon valóban fog-e tetszeni a könyv, ahogy vártam. Úgy éreztem, mintha egy puzzle előtt álltam volna, amelyik kirakásra vár: láttam a darabokat, a karaktereket, de nem bírtam felfogni, hogy hogyan lesz ebből egy egész. Végül a félelmeim alaptalanok lettek, ahogy egyszer a kontúrokat, majd a vége felé haladva az egészet pillantottam meg.
Érdekes volt számomra, hogy mind a két oldal képviselteti magát a regény során. Édua számomra olyan volt, mint egy dacos kislány, aki mivel nem kapta meg, amit akar, semmi mást nem fogad el cserében. Értettem, hogy miért vált ilyenné, de mégis nehezen sikerült azonosulnom vele és sokszor, még a végén is eléggé tudott idegesíteni. Ezzel szemben mindig nagy örömmel olvastam a kvesztorok szemszögeit, legfőképpen Asmodeusét, aki Tunyacsápos morgással viseltetett minden iránt, de mégis súlyos ostromot szenvedett az új érzésekkel szemben, amik váratlanul léptek be az életébe.
A világ, amit Heléna megalkotott, őszintén ámulatba ejtett. Tökéletesen ábrázolta ezt a romlott, lepukkant, törvénytelen világot. Ezekhez alkalmazkodott az a mértéktelen kegyetlenség, amelyet horror írókhoz méltó szinten ábrázolt az írónő. Bár furcsa volt, hogy az elején milyen kifinomultan beszélnek a démonok nagy urai, ez viszont szerencsére a regény folyamán megváltozott. Olyan érzésem volt, mintha a regény közepe felé találta volna meg Heléna igazán a hangját. Onnantól minden aggályom elmúlt és szimplán élvezni tudtam a sztorit.
Nem akart a regény nagy mondanivalókkal operálni, a történetre helyezte a hangsúlyt, de így is elrejtve akadtak gyöngyszemek, amelyek bizony sokszor a fájó igazságot tárták elénk, bár sokszor humorral édesítve. Nem titok, hogy mennyire rajongok én ezekért, így roppant üdítően hatott, hogy itt is feltűnt.
[…] minden annyira élessé és kegyetlenné válik, ha a saját szemünkkel bizonyosodunk meg róla.
Összegezve, az elején kissé nehezen és kuszán indult számomra, a végére egy sodró erejű olvasmánnyá vált, amit öröm volt kézbe venni esténként és újra, meg újra elmerülni Diabolika világában. A befejezéssel annyira nem vagyok megelégedve ugyan, számomra kicsit kuszára sikeredett, főleg a legutolsó fejezet. Anélkül számomra sokkal ütősebb lett volna a lezárás. Viszont ez alkalommal ettől is eltudtam vonatkoztatni és meglepő módon nem folyásolta be az olvasási élményem, ahogy más regényeknél elég gyakran szokta. Ha bátor vagy és szereted a dark fantasy-t, szerintem tökéletes választás lehet számodra Szilágyi Heléna regénye.
Itt pedig megragadom a lehetőséget, hogy megköszönjem, hogy olvashattam a regényt. Ha szeretnétek követni az írónőt Facebook-on, illetve Instagram-on is megtehetitek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése