Tormási Vyktória második regénye, a Rólunk szólt kicsikét erről is szól. Kicsit beint a világnak és szereplőin keresztül az írónő bemutatja, mi is rejtőzhet egy tökéletesen hideg balerina és egy egoista (majdnem) rocksztár jelleme mögött valójában. Anna és Ádám története tökéletlenül tökéletes, szívbemarkolóan fájdalmas, egyszóval olyan, mint az élet...
Anna profi balerina, tökéletesen közönyös mindennel, csak életcéljának él, éppen ezért minden egyes lépését tökéletesen megtervezi. Ádám tökéletes ellentéte. Laza, egoista, élete értelmét pedig ujjai által megszólaló édes melódiák biztosítják. Kettejük találkozása azonban igencsak végzetes mindkettőjük számára, Anna lába alól pedig szép lassan kicsúszik a tökéletesség nyújtotta stabil talaj. Vajon a szerelem győzhet az álmok felett is? Vyki története erre a kérdésre is választ nyújt.
Lassan egy hónapja olvastam ezt a kötetet, de azóta sem tudtam kiheverni. Anna egy olyan görbetükröt mutatott nekem, amely sok mindent megváltoztatott bennem. Ráébresztett arra, hogy én is görcsösen ragaszkodom a kis jegyzeteimhez, terveimhez. Ez például nagy kihatással volt a blogos pályafutásomra is. Besokalltam a jegyzeteimtől, fullasztónak éreztem őket, de valahogy mégsem ment elengedni a kezük. Kellett egy kis idő és Vyki könyve, hogy ezt a kihívást is sikeresen abszolváljam. Emellett Anna újra bevezetett a tánc csodás világába és egy pillanatig újra a színpadon álltam, a reflektorok vakító fénye alatt. A szívem a zene ritmusára dobogott és abban a pillanatban nem létezett más csak a mozdulataim nyugtató harmóniája. Hiányzott ez az érzés, Anna pedig egy rövid időre ugyan, de visszaadta nekem.
Ádám szöges ellentéte a lánynak. Képes teljesen őszintén és önfeledten mosolyogni megannyi szenvedés után is. Kitartó, szenvedélyes, aki sosem adja fel. Képes az emberek életébe színt vinni és egy olyan arcát mutatni a világnak, amely sokkal napfényesebb, mint azt sokan látják. Sokszor merengtem el azon, hogy mennyire lennék ő valaki életében. Mert bátran ki merem jelenteni, hogy minden Annának kell egy Ádám az életébe, aki minden hibájával együtt szereti, aki bebizonyítja, hogy az élet pont attól szép, hogy tökéletlen, hogy nincs minden pillanata kőbe vésve és a sok csalódás ellenére is rejtőzik bennem valami szép, valami jó...
A cselekmény pedig, elindult és meg sem állt a végéig. Kegyetlen módokon megtépázta a lelkem, amit néhol az írónő összefoltozott ugyan, hogy aztán még jobban darabjaira szedhesse. Imádtam a csavarokat, a karakterek fejlődését és azokat a monológokat, amik a Szerethetetlenhez hasonlóan itt is feltűntek. Általuk ismét több és kicsivel bölcsebb lettem, a világot pedig egy új perspektíván keresztül ismerhettem meg. Általuk a karaktereket is egy teljesen új oldalról közelítettük meg és sokkal könnyebben sikerült azonosulnom velük.
És talán ebben is rejlik a történet egyedisége. Az írónő nem fél szembemenni a világgal és karakterei szemén keresztül egy olyan világlátásba engedve bepillantást, ami eddig számomra teljesen ismeretlen volt, mégis otthonosan érzem magam benne. A Rólunk szólt nem a cselekmények regénye, arra ott az Éhezők viadala. Itt a lélek, a karakterek fejlődése és kibontakozása van középpontban. Egy hétköznapi lány a főszereplő, aki szép lassan kitárulkozik és megmutatja lelke szépségét a világnak. Na emiatt is különleges ez a történet. Az írónő az egyszerűségre törekszik és arra, hogy adjon valami különlegeset. Néhány gondolatot, egy érzést, esetleg egy teljesen új szemléletet.
A könyv egyik legfontosabb üzenetét talán ez az idézet hordozza:
„Van időnk”. Magamban elmosolyodom ezen a mondaton. Micsoda botor gondolat, mely minden ember agyába belefészkeli magát. Még van időnk. Talán az egyik leggyilkosabb mondat, mely az ember történelmében létezett. Mindenki azt hiszi, ideje, mint a tenger. Pedig az idő az, ami a legkiszámíthatatlanabb a világon. Nem mondjuk ki, hogy szeretlek, mert van még elég időnk. Aztán egyszer csak az idő buborékja kipukkad, akár egy héliummal teli lufi, és a vágyak s remények szertefoszlanak a semmibe. Mindenki azt mondja, a remény a legnagyobb gyilkos. Szerintem nem így van. A remény tart életben. Az igazi, sunyi gyilkos az idő.
Sosem tudhatjuk mikor késő. Sosem lehetünk benne biztosak, hogy mikor hangoztak el utolsó szavaink valaki felé, milyen emlékkel lesz rólunk. Élj úgy, hogy egy percét se bánd és bánj úgy másokkal, mintha az lenne az utolsó alkalom, hogy látod. Ne gyűlölj, ne félj megbocsájtani, mert sosem tudod mikor késő. Akkor viszont egy életre szóló teherként cipeled magaddal annak súlyát, hogy úgy veszítettél el valakit, hogy ő végig abban a tudatban élt, hogy gyűlölöd... Erre mesterien rávilágít Vyktória regénye is.
Összegezve a Rólunk szólt egy érzelmekkel teli, fájdalmas regény, melyben az események is épp olyan fordulatosak, mint amilyen mélyek az érzelmek, amelyeket az írónő megszólaltat. Ezt a könyvet bátran odanyomnám bárki kezébe. Nagy kincs ez a történet mindenki polcán, de leginkább a szívében. Aki egyszer olvassa, sosem feledi. A történet egy darabkája mindig vele marad, hogy aztán a legváratlanabb helyzetekben törjön felszínre a tanítása, az emléke...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése