Outsider #1- Rodney Stone: Sikoltás az éjszakában

Mit tehet az ember egy idegen házban. Egy idegen országban, ha vihar közepette, amikor még világítás sincs, eltűnnek a gyerekei? Jim és Emma Feeling kezdenek eltávolodni egymástól: el kell menniük valahova együtt, hogy rendbe hozzák válságban lévő házasságukat. Egy csendes nyaralás egy eldugott falusi nyaralóban ideális megoldásnak tűnik, ott talán tökéletesen elbújhatnak a mindennapi rohanó élet nyomása elől. Ám a házaspár két gyereke az első éjszaka eltűnik, a tomboló vihar közepette. Épp elég borzasztó az is, hogy eltűnnek, ám Emma és Jim ráadásul kőfalakban ütköznek, amikor a helyi szervek segítségét kérik, s a helybéliek is ellenségesen viselkednek velük. Miközben a házaspár kétségbeesetten próbálja felkutatni a gyerekeket, az események egyre baljósabb fordulatot vesznek. Jim és Emma gyanítani kezdik, hogy az emberek bizarr, egyöntetű hallgatása mögött a múlt titkos borzalmai és gyűlölködései húzódnak meg.

Érdekes tapasztalat volt ez a könyv, azt nem tagadhatom. Az első ötven oldal után azt éreztem, hogy lerakom. Sőt a következő ötven oldallal is hasonlóképp voltam, de úgy a nyolcvanadik és századik oldal között mégis elkezdett a történet lassan alakulni. Azonban a cselekmény kibontakozása után is ez a vontatottság, ami eléggé elvette a kedvem a könyv olvasásától.

Azonban az utolsó öt fejezet, attól leesett az állam. Ha feleannyira is pörgős lett volna a könyv teljes egészében, akkor nem egy hét alatt olvastam volna ki, garantálom. Olyan befejezést kapott, ami sokkolt engem teljesen. Váratlan fordulatot hozott a sztoriba, és olyan lezárást adott a könyvnek, amiért azt mondom megérte végig rágnom magam rajta. Olyan érzésem támadt a regény elolvasása után, mintha Agatha Christie: Tíz kicsi néger című művét olvastam volna megint.

A könyv egyik legnagyobb negatívuma, ami elég sokat húzott le az olvasási élményemből, az a töménytelen mennyiségű leírás volt. Hosszú oldalak szóltak egy szoba bemutatásáról, ami a regény elején oké, de a regény közepén még mindig stagnáló karakterek mellett, igencsak frusztráló az olvasók számára. 

A másik az, hogy nagyon kevés akció van benne. Szinte semmi egyéb nem történik, mint hogy a főszereplőnk elutazik A-ból B-be, valakire ráborítja az asztalt, majd visszatér A-ba. Viszont abból a szempontból, hogy egy valódi nyomozás is ilyen lassan folyik (ha nem lassabban) érthető, hogy miért írta így az író. Megpróbált realitást csempészni a történetbe… 

A végén kissé besűrűsödnek az események, aztán vége. Azonban ezek fényében is frusztrált engem az események lassúsága. Azt kell mondanom, hogy sokszor azért vettem a kezembe olvasni, mert maró bűntudatot éreztem, hogy még mindig nem adtam vissza a könyvet a tulajdonosának. A végére ez természetesen megváltozott. Utolsó nap közel éjjel egyig olvastam. :D

Utószónak annyit mondanék el, hogy eltekintve a rengeteg leírástól és a lassan haladó cselekménytől, egy igazán klassz regényt olvashattam. A vége pedig olyan epikus lett, hogy csak azért is megéri elolvasni. :)

Én az öt Csokoládé kutyából kettőt és felet adnék a könyvnek vonatottsága, kidolgozatlan karakterei és az akció kevéssége miatt...

Köszönöm, ha elolvastad! Véleményedet várom a komment szekcióba! Legyen egy csodaszép napotok, sziasztok!